Nagyszombati Agendarius címmel a magyar liturgiatörténet újabb forrással gyarapodott

szerző: Baranya Péter | beküldve: 2011. szeptember 05., hétfő - 09:25 
Típus: 
Könyvtárral kapcsolatos hírek
Kiskép: 

A magyar liturgiatörténetet, a magyar liturgikus nyelvet tanulmányozók újabb értékes forráskiadványt vehetnek kezükbe Nagyszombati Agendarius címmel. A mű a teológusok mellett a nyelvtörténészek számára is értékes forrás.

A kötet bibliográfiai adatai:

Nagyszombati Agendarius. Magyar nyelvű szertartási betétek az esztergomi rítusból 1583, 1596. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és a kísérő tanulmányt írta Fekete Csaba. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011. — 236 lap. ISBN 978-963-318-133-1 ISSN 1587-6276 (Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár. Kiadványok 11. Szerkeszti A. Molnár Ferenc.)

Ismertető helyett a mű előszavát közöljük:

 

KIADVÁNYUNK a Nagyszombati Agendariusnak, a 16. század jeles szertartási emlékének, a magyar nyelvű betéteit kínálja tanulmányozásra az egyházi nyelvhasználat, a szöveghagyományozódás szemszögéből.

Az Agendarius. Liber continens ritus et caeremonias … (Tirnaviae, 1583; 3. kiadása uo., 1596) katolikus szertartáskönyv; az esztergomi egyháztartomány használatára rendelt szertartások latin szövegeit tartalmazza. A közéjük behelyezett magyar nyelvű gyóntatási utasítás, esketési beszéd, stb. összeállítója, minden bizonnyal Telegdi Miklós. Ezek hasonmása a 12–143. lapon következik.
Miért csupán ezeket adjuk közre a teljes mű helyett?

Csekély kivétellel nincs latin megfelelője a szertartás magyar nyelvű betéteinek, amelyek nem hivatalos liturgiát alkotó tételek vagy elemek. Másfelől ugyancsak nincs magyar megfelelője a latin szertartás alkotóelemeinek sem, és a liturgiát végző papnak szóló rubrikáknak sem. Az Agendarius még részlegesen sem kétnyelvű, annak ellenére, hogy egy jelentős része magyar nyelven elhangzott kérdéseket, szertartási tanításokat, intelmeket tartalmaz. Ez másként nem is lehet. Latin szertartásban csak Latium nyelvén hangozhatott el minden, ami hivatalosan része volt a római rítusú szertartásnak. Kivételes volt a nép (vulgáris, vernakuláris) nyelvén elhangzó részlet (pl. imádság, hitvallás, ének), de az ilyen nem igazán volt része a liturgiának. Paraliturgikus, járulékos elem lehetett.

Magát a teljes liturgiát (az esztergomi rítust) és a liturgia történetét más módon kell tanulmányoznia az érdeklődőnek. Ez a kiadvány ebben csak részleges segédlet. A legfontosabb munkák felsorolása az Agendarius kiadásai című fejezet végén van (151–153).

Az anyanyelven született liturgikus emlékek nyelvi megközelítése, nyelvészeti elemzése koronként újra szükséges. Nem hiányozhat a szakrális ismeretközlés vizsgálatából. A nyelv kutatásának, a magyar nyelv történetének is ez a sajátos ága meglehetősen elhanyagolt terület mind az egyházi tudományosságban, mind a nyelv- és az irodalomtudományban.

Feltételezésekre kényszerülünk anyanyelvünk és magyar szertartási nyelvhasználatunk múltjába tekintve. Valamikor és valahogyan meg kellett formálódnia az évszázadok homályában annak a liturgikus nyelvnek, amelynek birtokában az 1540-es évektől (látszólag hirtelen) képesek voltak egyes kiválóan képzett egyházi személyek, liturgusok arra, hogy akár már a következő ünnepen magyarul misézzenek. Kódexeink felől tekintve alig megrajzolható és gyakorlatilag szinte feltárhatatlan folyamat ez. Inkább elképzelhető ez a szájhagyományt, az íratlan szertartási örökséget olykor közvetve jobban megőrző liturgikus tárgyú korai nyomtatványainkból.

Az átörökített szakrális szövegállomány emlékei részben elhamvadtak a hitviták és az ellenreformáció tűzokádó viharzásában. A felvilágosodás, a reformkor, a kiegyezés korának szellemiségében kialakult az elzárkózó felekezeti nyelvhasználat. Eleinte sokkal több nyelvi azonosság volt a szertartásokban, prédikációkban, imádságokban és bibliafordításokban.
A jövendő magyar szertartási nyelvnek nem az eddigi elkülönülés szolgál javára, idejemúlt a szó szerinti felekezés útját tovább járnunk. Erre is gondolva mutatja fel ez a kiadvány a 16-17. század még sok közös gyökérről fakadt megoldásának példáit, a szűkebb szakmai érdekeltségen túl teljességgel elfeledettnek számító örökség elemeit, gyakorlatát, kiérleltségét.

A hasonmásban közölt részletek után az Agendarius (nem teljességre törekvő) nyelvi vizsgálata zárja a kiadványt, különös tekintettel a nyelvi hagyományozódásra (153–233).

A tanításokba és liturgikus szövegekbe foglalt bibliai idéze-tekhez és utalásokhoz — szemléltetve a szöveghagyományozó-dást  — lábjegyzetben összehasonlításul mindig olvasható Káldi György bibliafordításának (1626) betű szerint idézett szövege (Telegdit kiegészítve, az idézet végén zárójelben a versszámot is jelölve); › mutatja, ha a bibliai idézetek folytatódnak a következő lapon.